[NOVELLA] Teegrah régi munkái ^^

A héten pakolásztam és találtam egy dossziét amiben régi írásaimat és rajzaimat véltem felfedezni. :slight_smile:
Rajzaimat itt lehet megtekinteni: Rajzaink
Mind az írások, mind a rajzok nagyon régiek, még gyerekkoromból. Nem változtattam rajtuk (nem is szándékozom), így bőven lehetnek benne hibák, kérlek ennek ismeretében olvassátok. :slight_smile: Mindegyikhez odaírtam a dátumot amikor készültek (vagy amilyen dátumot ezer éve ráírtam…)
Az írások (nem szó szerinti novellák!) nagy része elgondolkodtató, deep, filozófiai tartalmú. Érdemes elmélázni rajta egy pár percig, mert így felőtt fejjel újraolvasva és begépelve is meg tudtak fogni. (Te jó ég, ezt én írtam??? :open_mouth: )
Fogadjátok szeretettel, remélem lesz akinek tetszik majd. ^^ <3

(UI.: Itt nem lehet a bekezdéseket behúzni, így egy sort kihagyva jelölöm, hogy hol lenne…)

6 Likes

Tél

Az épület körül varjak várakoztak, tudták mikor viszik ki a szemetet. Maradékot kerestek, hogy azt egymás csőréből kiragadva, magasra szálljanak vele.

A keskeny ablakok elrendezése nem engedte meg a fénysugaraknak, hogy akárcsak egy picit is belessenek az épületbe. Csak egy hideg szellőnek volt bátorsága bemerészkedni a sötét terembe. Éles sikoly süvített végig a rácsok között, bár ez mindennapos dolog volt, mégsem lehetett megszokni sohasem. Az ember, ha szerencsésebb, nem kell földi élete utolsó percéig ezt hallgatnia.
A férfi egy jelre várt. Csak állt ott, hideg kezeit a teste mellett tartva. Kék szemével meredten bámult, várta őt.
A szellő most visszatért és meglebbentette a férfi fehér haját. Jelet is hozott magával: kulcsok éles csörgése hallatszott talán a folyosó végéről… majd közelebbről.
Az őr fagyos tekintettel belesett a cellába. Abban a pillanatban megdermedt a levegő, és vele együtt a maradék mozgás, élet is. A férfihoz jött. Ő csak mereven állt ott, megvárta amíg a varjak újra megtörik a csendet.
Megkapta a jelet.
Utolsó italaként teát kért, az őr jeges teát hozott. Lassan, óvatosan kortyolta, mintha minden cseppjét ki akarta volna élvezni, de tudta, már késő. Az utolsó csepp is elfogyott, és neki már indulnia kellett. Talán azt várta, az őr majd karon fogja és úgy kíséri el, de a jól ismert kulcscsörgés után az csak a bilincset ragadta meg. Ahogy haladt, újra és újra feltámadtak és elhalkultak a nyögések és sikolyok. Aztán már egy másik terem következett. Majd megint egy másik. Úgy tűnt, ez az út végtelen, de nem így volt.

A folyosók kékeslila falain hajdani igazgatók képei, mint valami Istenek függtek. Lassan lépdelt és óvatosan. Hiszen tudta jól, hogy utolsó útjára indult.
Ki, a hóba.

2000.02.03.

4 Likes

A kis kutya

Poros bőrszag és a mama finom nyelve amivel puhán végigsimít. A testvéreim bársonyos bundája, és kis tappancsaik amikkel átmásznak rajtam. Élek. Élünk.

Megéhezem, szagot fogok. Megpróbálom megkeresni a szag, a tej forrását. Akadályok mindenütt. Hol az egyik testvérkém, hol a pokróc redője. Elakadok. Ilyenkor nyüszítek és a mama a segítségemre siet: megfogja a bundámat, majd a hasához igazít. Ha az orrom beleütközik a tejforrásba, rákapok és szívom, szívom a meleg tejet. Nyelem hatalmas mennyiségben, és ha már teleszívtam magam, a biztonságot nyújtó mama-szagtól körülvéve megnyugszom. Elalszom.
Aztán arra ébredek, hogy keresztülmásznak rajtam a testvérkéim és belém-belém rúgnak. A mama szagát csak távolról érzem, és ez nagyon rossz. Most jövök rá, hogy amíg aludtam, elgurultam. A szaga irányába indulok, újra és újra megpróbálom elérni a mama jó szagú csecsbimbóit, de ez nem mindig sikerül. Lökdösődöm, forgolódom amíg el nem érem a meleg tejforrást. A sajátomét! Mert nekem már olyanom is van. Akkor rátapadok és elűzöm a testvérkéimet. Megnyugszom.
A mama egyre többet van távol. A mama nélkül borzasztó. összebújunk a testvérkéimmel és együtt alszunk. Aki elsőként ébred az ő távollétére az panaszos vinnyogásba kezd. A félelem érzése hamarosan mindannyiunkra átterjed, és addig sírunk keservesen, amíg a mama vissza nem tér az ismeretlenből, amely elnyelte és most végre visszaadta. Ilyenkor hozzábújok és elmúlik a félelem. Gyakran valami furcsa, idegen szagot hoz magával a szőrén, a nyelvén. Nem kimondottan kellemetlen, de ismeretlen.
Valami tompa, homályos fény, aztán… a mama nyelve. Nem csak illatos, nagy és piros. Aztán az orra, fényes és fekete. Hogy a mama milyen szép! Már látok. Azok ott a testvéreim, öten vagyunk. Ők nem olyan szépek mint a mama. A mama a legszebb!
Ma reggel furcsa szagfelhő ereszkedett le közénk. Ezt a szagot már ismerem valahonnan. Egyre inkább közeledik, majd egy szorítást érzek. Egy különös, eddig ismeretlen hangot hallok, nem hasonlít sem a testvérkéim nyüszögésére, sem a mama hangjára. Egy rettenetes erő a magasba emel annak a hangnak a forrásához. Hiába vinnyogok, a mama most nem segít. Hatalmas alak emelt fel, de közelről már nem is tűnik ijesztőnek. Visszahelyez a földre majd eltávolodik. Már emlékszem. Ez az a szag amelyet a mama szokott magával hozni, amikor visszatér az ismeretlenből. Ez volt az én első találkozásom a majdani gazdámmal.
A másodiknál már egy cseppet sem félek tőle, inkább a mamától ellesett módon megpróbálom csóválni picike farkamat. A rettenetes erő megint megragad és elvisz a mamától. Elvisz a testvérkéimtől. Ahová letett az nem ismerős hely. A padlón vagyok egy nagy tálka előtt amiben tejszerű valami van, és a szaga is hasonló. A gazdám nem várja meg, hogy megismerkedjem az új helyzettel, belenyomja az orrom a tejbe. Fújtatok, prüszkölök, de muszáj lenyalnom a bajuszomon végigcsordogáló tejcseppeket. Ez finom! Lefetyelni kezdek és hamar meg is iszom az egészet. Nincs több.
Körülnézek. Sehol a mama, sehol a testvérkéim. Idegen ez a hely egyedül vagyok. Mama hol vagy? Kétségbeesetten sírni kezdek. A gazdám ekkor megint felemel és egy másik helyre visz. Még mindig egyedül vagyok, de a pokrócnak, amin fekszem mamaszaga van. Ez jó érzés. Megnyugszom. Elalszom.

Arról álmodom, hogy a mamával és a testvérkéimmel együtt vagyunk egy olyan helyen, ahol mindig szabadon és boldogan élhetünk.

2000.02.06.

4 Likes

Emlékkép a jövőből

Amikor becsukom a szemem, látom az eget. A kék eget és a fehér bárányfelhőket, fura alakzatokat, amik alig észrevehetően úsznak fenn. Lágy szellő mozgatja őket, épphogy csak mozdulnak picit.

Az ég a földdel a távolban összeér. Látom a földet, erdőket, zöld mezőket. A réten állatok legelésznek, birkák, talán tehenek. Foltosak-tarkák. A távolban lovak játszadoznak, a kis csikók élvezik a napfényt.
Az erdő kellemesen hűs, madárdaltól zajos. Sok kis állat él benne: mókusok, madarak és az aljnövényzet kis élőlényei: rókák, borzok, egerek és rovarok. Apró pici tücskök, bogarak és hangyák. Amilyen aprók olyan szorgalmasak. Soha meg nem állnak. Kis várost építenek ki maguknak, ahol élnek és dolgoznak. Az egyik hangya felfedezett egy morzsát az előbb, és most figyelmezteti a többit. Lassan megérkeznek ők is és pillanatok alatt ellepik a falatot. Semmi nem marad belőle.
Aztán hirtelen valami történik. A hangyák békés kis világa fölé sötét árnyék vetül, majd az egész tömeg eltűnik a föld alatt. Egy hatalmas lábnyom alatt, amelyet egy katona cipője vésett a talajba. Ő csak fut a társai után, észre sem veszi, hogy millió apró életet tiport halálra egyetlen lépésével.
Háború van. Többé már nem csendes a világ. Nincsenek zöld mezők és árnyas erdők. Hatalmas építmények vették át a helyüket, és az állatokat emberek váltották fel. Ellepnek mindent. Sorban eltűnik az összes élőlény, csak ők maradnak, végül már ők is alig férnek el. Az időjárás is megváltozik. Hatalmas szélvihar támad, elfújja a bárányfelhőket és mindent ami még megmaradt. Elsodorja a házakat, még az embereke is. Minden hideg és szürke lesz. A színek elvesznek, már nem is lényegesek. Zajok, ijesztő hangok, a sötétségből hirtelen elővillanó fények.
Füst száll fel. A háború és a halál füstje, amely végül mindent beborít és már a Napot sem látni.

Amikor becsukom a szemem, még látom az eget…

2000.04.08

4 Likes

A Világ

Sokan vagyunk akiket foglalkoztat pár olyan kérdés amelyre még nem tudjuk a választ, és nincs aki válaszoljon rá. Mind közül talán az egyik legérdekesebb az: Mekkora a világ?
Lehetséges, hogy a választ, ha kívül nem találjuk, magunkban kell keresnünk.
Próbáljuk meg elképzelni a lehetetlent, haladjunk a legkisebbtől a legnagyobb felé, hogy megkíséreljük kideríteni, mi a legnagyobb, hogy mekkora is a világ.

Képzeljünk el egy apró kis csodát, egy hópelyhet. Egy kis fehér pihét, amely egy egészen enyhe mozdulat hatására sok ezer hozzá hasonlóval együtt egy icipici város körül szálldogál egy kristálygömbben.
Ezt a gömböt egy hozzá képest hatalmasnak mondható ember tartja erős markában, amely talán össze is roppanthatná azt a gyenge üvegfalat, és akkor a pici hópihék százai semmisülnének meg egy pillanat alatt.
Ember mint mi, akik sokmillió társunkkal együtt élünk egy városban, amely egy megyében, egy országban található. Egy földrészen, egy kontinensen, egy szép, színes bolygón: a Földön. A Föld a Tejút része, a mi Naprendszerünké, ami egy csillagrendszer része, egy galaxisban, amelyet „világegyetemnek” nevezünk.
De ennél messzebbre nem látunk el.

Vajon van-e valami a világegyetemünkön túl? De lehet, hogy nem is ezt a kérdést kellene feltennünk magunknak.
Talán a világegyetem is csak egy egység, ami alkotó eleme valaminek.
Talán egy hópihének…

2000.06.01.

3 Likes

A Doromboló

Valami motoszkál.
Először bozontos bajszocskája látszik ki a számára tiltott terület, az ágy alól. Majd kibukkan az induri-pinduri tappancsocskája, egy -kettő, aztán a bundás kis hasikája következik, a lábak hátsó traktusa, később a rakoncátlan farkinca is felvonul.
Majd szépen, komótosan, porosan, foszlott porcicával a feje búbján, ártatlanul nyávogva, harmatosan szelíd szemekkel megérkezik: Őfelsége, a MACSKA.

Jellemző tulajdonságai nem egyeznek egyetlen négylábúéval sem, ugyanis ő maga az egyéniség, ő maga a tökéletesség.
Ő nem megy, ő vonul.
Ő nem játszik, hanem cirkuszi előadást tart.
Ő nem eszik, hanem bemutatja a táplálkozás művészetét.
Ő nem alszik, ő csak esztétikusan piheg a fárasztó semmittevés után.
Ő nem csak egyszerűen mosakszik, ő…
A tisztálkodási mániáját születésétől fogva magában hordozza. Bármilyen parányi és látszólag kényelmetlen helyen hajlandó lábát a magasba lendíteni, és nyelvével a szappanozást elkezdeni. Nincs is jobb, mint egy tiszta bunda…
A szeretetét ki kell érdemelni, ami a látszat ellenére néha nem is olyan könnyű. Fáradozásunkat azonban egy, a gazdi ölében békésen gömbölyödő színes szőrgombolyag jutalmazza, aki elismerése jeléül halkan dorombol.

Ez a nyugalom persze nem addig tart ameddig mi szeretnénk, hiszen Őfelsége egy egyéniség, külön utakon jár, csak ő tudja hol, merre. Egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy az előbb még oly szelíden szunyókáló cicusunk farka most tűnik el az ajtónyílásban…

2000.07.22.

1 Like

Az ÉLET trilógia

Születés

Verebek szálltak be az istállóajtón, zabot és egyéb magvakat kerestek. A boxok oldalára telepedve tollászkodni kezdtek, csiripelésük megtörte a csendet.

A sárga kanca nem evett egy napja, és vizet sem ivott egy órája már. Széles testét nehezen tartotta négy lába. Körbefordult a szalmán, nem tudta eldönteni, hogy lefeküdjön vagy állva maradjon-e.
A feszültség egyre jobban nőtt a levegőben. A kanca mind idegesebben nyerített fel és toporzékolni kezdett a boxban. A magzatvíz már elfolyt, de a szülés még nem indult meg.
Az idegesség látható jelei lassan átragadtak a többi lóra, mind feszülten figyelt, nem értették mi történik.
A kanca az első ellésére készült, tapasztalatlansága nyilvánvaló volt. Lábai végül már nem bírták elnehezedett testét és leheveredett a szalmára. Hirtelen megindult a méh összehúzódása, elkezdődtek a szülési fájások. A kanca még nyerített egyet, majd hosszú perceken át tartó görcsös fájdalom következett. A sárga szalma barnás színűvé változott a vértől. A vemhes ló lassan lehunyta szemeit és mikor megindult a szülés, nyomni kezdett.
Hamarosan feltűnt két apró patácska. Később egy pici fej is látszott már, majd végül a hátsó fertáj is előbukkant.
A kanca megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd az apróság felé fordult. Amit most látott, azt még sohasem azelőtt, de ösztöneitől vezérelve a kicsihez hajolt. Lassan kezdete el nyalogatni a magzatburkot, mert előbb még meg kellett ismerkednie a furcsa, idegen szaggal.

A nedves apróság lassan kinyitotta fejéhez mérten hatalmas, hosszú szempillákkal keretezett szemeit. Akit először megpillantott, az a kanca volt. Most már a többi ló is megérezte, megértette, hogy mi történt. Megszületett a kiscsikó.

2001.03.08.

1 Like

Az ÉLET trilógia

Halál

A kisegér jóllakottan és a sajttól elnehezülve behunyta apró szemeit. Jólesően álmodozni kezdett.

Azt képzelte, hogy ő egy szarvas. Magas, karcsú, gyorslábú erdei szarvas, aki mindig azt teheti amit akar. Szabadon, boldogan élhet, élete nem függ senkitől és semmitől.
Aki olyan gyors, hogy nem éri utol senki sem, és ha pihenni akar, letelepszik egy patak partján.
A szarvas most a tisztáson állt. Élvezte, ahogy a fák ágai között átszűrődő tiszta napfény simogatja a bundáját. A jóleső melegben a zizegő avarban finom lágyszárú növényeket keresett.
Mindeközben valaki figyelte őt. Egy szinte láthatatlan lény lopakodott a közelébe, és most lapulva várta a kellő pillanatot.
A bozótosból hirtelen előugorva rávetette magát a mit sem sejtő szarvasra, és a roppant erejű bengáli tigris egy pillanat alatt végzett a figyelmetlen áldozattal.

A kisegér már nem álmodik többet. Viszont hála az óvatlanságának, a kamrában lakó hatalmas vörös kandúr végre egyszer az életben igazán jóllakott.

2001.03.08.

1 Like

Az ÉLET trilógia

Élet

Repült a veréb. Menekülési iránynak a kék eget tekintette és megpróbált minél magasabbra szállni minden erejét összeszedve, hogy mentse az életét. Pedig a veszély egyre csak közeledett.

A hatalmas sas, mint valami gonosz démon süvített az apró madár után. Erős, gyilkos karmai és hatalmas csőre minden más élőlény számára a biztos halált jelentették.
Szemeivel célba vette a verebet és nekilendült. De amint közelebb ért, a kis madár mindig magasabbra szállt. Mentette az életét. Tudta, ha elég magasra repül, már nem követi a sas és feladja. Ám az óriás is elég tapasztalt volt. Kitartóan követte kiszemelt áldozatát.
A kis madár, ereje fogytán, már nem tudott magasabbra emelkedni. Pihegve, egyre lassabban szállva, ereszkedni kezdett. A sas tudta, ez a küzdelem nem tarthat sokáig.
A veréb fölé szállva egy gyors mozdulattal lecsapott rá. Borotvaéles karmai a pici testbe mélyedtek, hullottak a tollak, de mindez néhány másodpercnél nem tartott tovább.
A veréb elveszítette a csatát és egyben az életét is. Kicsiny szemei nyitva maradtak, de már nem volt bennük élet.
A sas diadalittas sikoltással szállt tovább, zsákmányát büszkén tartva. Átrepült egy tisztás felett, megkerült egy fákkal benőtt domboldalt, leszállt egy keskeny sziklapárkányra és várt.

Kisvártatva újabb vidám csipogás szállt fel a veréb élettelen teste mellől. Egy, a veréb méretével megegyező tollatlan apróság feje bukkant elő és a sas egyetlen fiókája boldogan üdvözölte mentőangyalát, aki elhozta számára az életet.

2001.03.08.

1 Like

Zsugorodik a Föld

-Jó napot.
Én egy nyúl vagyok.
Egy dobozban kuksolok.
Egyedül várom a holnapot.

-Jó napot!
-Jó napot.
-Én is egy nyúl vagyok.
-Egy dobozban kuksolok.
Egy nyúllal várom a holnapot.

-Jó napot!
-Jó napot.
-Maga is nyúl? - Az vagyok.
Már két nyúllal várom a holnapot.

-Jó napot!
-Jó napot.
Nyúlnak lenni jó dolog.
Bármerre nézek nyúlrajok.
Előttem pár nyúlfarok.
Millió társammal várom a holnapot.

-Jó napot.
Mást nem szólok.
Már semmiről sem tudok.
Már nem érem meg a holnapot.

2001.10.01.

(Itt voltaképpen a betűk is sorról sorra kisebbednek, ezzel is jelezve a hely szűkét, de itt nem tudom ezt hitelesen érzékeltetni. ^^)

3 Likes

Minden múlandó

Üdvözlöm kedves olvasó. Én nem egy személy vagyok, mint akire Ön számít, nem is ember, még csak nem is élőlény. Én egy könyv vagyok. Egy könyv, aki egy könyvtárban, egy könyves szekrény legfelső polcán, balról két másik könyvvel számolva található.
Baloldali társam egy második világháború borzalmait felidéző, képekben gazdag, de érzelmekben szegény könyv. Jobboldali társam viszont egy romantikus leányregény, szerelmekkel, intrikákkal teli, hozzá jobban vonzódom.

Remélem nem csalódott túl nagyot, miután kiderült, hogy nem egy élő személy szól Önhöz. Én is tudok mindent amit egy ember tudhat. Sőt, talán még többet is tudok.
Például ismerem a múltat. A legeslegtávolabbi múltat, az élet kezdetétől fogva. Azt a kort, amikor még másmilyen volt a Föld és Önnek kedves olvasó, még sehol sem volt még a fajtája sem. De ismerem azt az időt is, amikor megjelent, talpra állt, majd gondolkodni, fejlődni kezdett és szép lassan benépesítette a bolygót. Megtanulta szavakba önteni a gondolatait, majd betűkbe, és végül megszülettem én. Én lettem a bizalmasa, velem osztotta meg minden gondját-baját. Tudom milyen nehéz korszakot élt át, háborúk és békeidők között.
Amikor nem volt szólásszabadság, én már akkor is léteztem, és tudtam mindent. Minden tikot, talányt, tényt.
Az emberek lassan megtanulták tisztelni a könyv erejét és tudását.
Jelenleg én tantok mindenkit arra, ami volt és ami van. A jelen nemzedéknek okulnia kell a múltból, a hibákból, hogy minden szebb lehessen, mint azelőtt. De hogy még mit hoz a jövő, azt nem tudhatom kedves olvasó.

Ám kijelenthetem, hogy egy könyv számára az emberei agyból kipattant legkisebb szikra is elég ahhoz, hogy az örök tudás mindörökre megsemmisüljön.
Óvjátok a könyveket!

2001.10.01.

1 Like

Irónia

Két dinoszaurusz beszélget:
-Álmodtam valamit.
-Nocsak, meséld el.
-Nem hiszem, hogy nagyon fontos lenne.
-De mégis miről szólt?
-Éppen egy kiadós ebéd után, a folyópartra ballagtam, hogy szomjamat oltsam a friss vízzel. Később az árnyékba vonultam kicsit hűsölni. Elálmosodtam a kellemes melegben, majd később el is aludtam.
Nemsokára teljesen elsötétült felettem az ég. Arra ébredtem, hogy egyre melegebb lett és valami forró, szürke pihék kezdtek szállingózni. Én megrémültem és futni kezdtem lefelé a folyó mentén. Észre sem vettem, amikor beleszaladtam a mocsárba, de már késő volt, mert beleragadtak a lábaim. Hiába próbáltam szabadulni, lassan süllyedni kezdtem, majd teljesen elmerültem. Úgy éreztem sok év telik el.
A mocsárban a testem elrothadt, majd kiszáradt. Sok földréteg temetett be.
Öröknek hitt álmomat később emberek zavarták meg. Kiásták a csontjaimat, elszállították, majd felállítottak egy hatalmas barlangban, amit ők múzeumnak neveztek.
-Ez nagyon érdekes, képzeld, korábban én is valami hasonlót álmodtam.
-Micsoda rémálom volt!
-Csak egyvalamit nem értek. Miért bámul minket ez a sok apró ember?

2001.10.01.

5 Likes

Az utóbbi időben fanficeket írok animékhez.
Van itt valaki aki ismeri a Demon Slayer animét és lenne kedve olvasni? :smiley:

1 Like